Konkoly Andrea - Metróangyal

Egy üzleti konferenciáról hazafelé menet  a Nyugati megállóban szálltam metróra. Az egész napos programtól kimerülten, de jókedvűen ültem le a metrószerelvény egyik végében, közel az ajtóhoz, egyedül egy hármas ülésen. Néhány utastárs ült a kocsiban, lévén szombat este, már kevesen utaztak. Akik szórakozni indulnak, azok később kelnek útra, akik pedig az otthoni pihenést választották, már régen a kényelmes, kitérdepelt szárú otthoni nadrágban, meleg zokniban, kinyúlt pólóban ülnek a tévé képernyője előtt és nassolva múlatják a szombat estét, azzal a jóérzéssel, hogy reggel nem kell korán kelni.

 

A szerelvény a megszokott ritmusban közlekedett egyik megállótól a másikig. Ugyanazok a hangok ismétlődtek állomásról-állomásra. Az a bizonyos jóleső fáradtság uralkodott rajtam és azt gondoltam ki magamnak a hátralévő útszakaszra, hogy megpróbálom kitalálni, ki mivel foglalkozhat és épp most hová is tart.

Figyeltem az embereket, persze nem feltűnő módon, és nagyon jól szórakoztam magamban. Arra eszméltem, hogy mosolygok a saját magam kitalált történeteken, amikor a Klinikák állomásnál kinyíltak az ajtók. Tőlem jobbra a második ajtónál felszállt egy nagyon fiatal pár, a lány talán 14-15 éves lehetett, a fiú sem volt sokkal idősebb, talán egykorúak voltak. Láthatóan nem voltak jókedvűek, szótlanul léptek be a járműbe. A lány elindult a kocsi belsejébe és félúton visszanézett a fiúra, aki viszont megállt abban az ajtóban, ahol beszálltak. A lány intett neki, hogy jöjjön utána, de a fiú nem mozdult. A lány  csak nézett a fiúra, ő sem mozdult és hirtelen vibráló feszültség keletkezett közöttük. Kíváncsivá váltam, melyikük adja fel előbb. A fiú csak nézett kifelé az állomás irányába, semmi jelét sem adva, hogy érdekli a lány. A szerelvény ajtaja becsukódott, és a jármű mozgásba jött. A lány kibillent az előbbi mozdulatlan állapotból és a velem szemben lévő ülésre ült. Reménykedve visszanézett a fiúra, de az rendíthetetlenül bámult a metróalagút sötét mélyébe. A lány szemei megteltek könnyekkel és visszatarthatatlanul potyogni kezdtek az ölébe. Lehajtotta a fejét és némán sírt.

Zavarba jöttem, már nem mosolyogtam és másfelé irányítottam a tekintetemet. Kerültem a lehetőségét annak, hogy a lány észrevegye rajtam, látom az ő szomorúságát.  Hirtelen átölelt a lány fájdalmának karja. Azon gondolkodtam, mi lehet az a nagy „bűn”, amiért bünteti a fiú, túl fiatal még ahhoz, hogy ilyen fájdalommal találkozzon.

 

Hirtelen az az ötletem támadt, hogy meg kell valahogy vigasztalnom ezt a lányt, tudatnom kell vele, hogy együtt érzek vele. De hogyan? Mégsem mehetek oda átölelni, még félreértheti! Mi közöm van hozzá? – akár rám is támadhat, és még igaza is lenne. De akkor mit tegyek?

A töprengésemet sürgetővé tette az a tény, hogy két megálló múlva le kell szállnom.

Addig ki kell találnom valamit!

Törtem a fejemet és egyszer csak bevillant, hogy a konferencián a méregdrága kávé mellé kaptam egy mini csokit, amit nem ettem meg, arra gondolva, hazaviszem a kutyámnak. Azt gondoltam, azt odaadom a lánynak. Fejben elkezdtem keresni, megpróbáltam visszaemlékezni, hogy a táskám mely részébe menekítettem. Aztán beugrott, hogy nem a táska belsejébe tettem, hanem egy külső cippzáras részbe, amit azonnal meg is néztem és nagy örömömre, ott is volt! Éljen! Megvan! Kivettem a táskából és a tenyeremben tartottam.

Már csak az a kérdés, hogyan adjam oda? Olyan izgatott lettem, hogy a szívem a torkomban dobogott, a tenyerem elkezdett izzadni, attól tartottam, a csoki teljesen elolvad a kezemben.

A lány közben többször megtörölte az arcát a kezével és a pólója ujjával, amitől csúnyán elmaszatolódott a szemfestéke.

A szerelvény befutott az állomásra, ahol le kellett szállnom. Megvártam, amíg teljesen megáll, ekkor odaléptem a lányhoz, aki csodálkozva nézett fel rám, egyenesen a szemembe.

- Ne sírj, nem érdemes! – mondtam neki teljesen átgondolatlanul és a kezébe nyomtam a csokit.

A lány rápillantott a kis csokira, felnézett rám és a könnyein keresztül egy halvány mosoly szaladt át az arcán.

Az utolsó pillanatban léptem ki az ajtón, amely azonnal bezárta a csodálkozó lányt, a  csokoládét és elrepítette őket egy másik állomásra.

 

A mozgólépcsőn már ismét mosolyogva álltam. A szembejövő lépcsőkről az emberek csak néztek, hogy miért állok fülig érő mosollyal a lépcsőn, én pedig azt éreztem, hogy ma egy  metróangyal lehettem.